Ölbeli játékok fontossága

"Arra a kérdésre, hogy mikor kezdődjék a gyermek zenei nevelése, azt találtam felelni: kilenc hónappal a születése előtt. Első percben tréfára vették, de később igazat adtak. Az anya nemcsak testét adja gyermekének, lelkét is a magáéból építi fel... még tovább mennék: nem is a gyermek: az anya születése előtt kilenc hónappal kezdődik a gyermek zenei nevelése."

Kodály Zoltán

Egy ilyen magasztos gondolat után sok édesanyának először az jut az eszébe, hogy hogyan vehetne rész a gyermeke zenei nevelésében, amikor nem is tud énekelni, nincs is hangja, és sorolhatnám a kifogásokat!

Higgyétek el, az újszülötteknek nem egy zeneileg magasan művelt édesanyára van szüksége. Hanem arra a légkörre, arra a lelki táplálékra, amit ezáltal adunk nekik.

Szerencsére napjainkban újra "divatba jöttek" az ölbeli játékok, kezdjük ismét felfedezni ennek az ősi műfajnak  a jelentőségét. Ezek a játékok (lovagoltatók, hintáztatók, jártatók,altatók, csiklandozók, tenyeresdik, arccirógatók, lógázók, karjátékok, vonatozók, tapsoltatók, egyebek) a legintimebb területei egy anya-gyermek kapcsolatnak. (És persze apa-gyermek, nagyszülő-gyermek kapcsolatnak is.) Ezért érdemes már az újszülött babánkkal is a nap folyamán keresni egy olyan időpontot, amikor 5-10 percben csak egymásra figyelünk. Ennek is teremtsük meg a nyugodt feltételeit: nem csörög a telefon, nem fut ki a  leves, nem éhes, nem fáradt a baba... 

Tőlünk tanulnak mindent, mi adjuk neki  a mintát. Ha mi örömmel, tiszta, nyitott szívvel énekelünk, mondókázunk, játszunk vele, nagyon hálás lesz érte. Érzelmeket, érzéseket közvetítünk felé, megtanul együtt örülni, és szívből dalolni szerető kisgyermek, később felnőtt válik belőle. Nem az a lényeg, hogy hány mondókát, dalt tud (és óvodás korban sem ennek kéne számítani), hanem hogy ezt belülről fakadóan, örömmel teszi. Nem tanítunk nekik, hanem körülvesszük azokkal a zenei ingerekkel, amiből táplálkozhat. És persze, hogy tanulnak, hiszen az ismétlés során ugyanúgy építkeznek, rendszereznek, ahogy a mese kapcsán már leírtam. Először figyelnek, majd rájönnek, hogy ennek örülni lehet, aztán várják a csiklandozást, majd a csattanót (feldobás, csúszdázás). Tizedszerre már érzi ennek a játéknak a hangulatát, érzi milyen jó ebben lenni, ahol anya (apa, nagyszülő) csak rá figyel.

"A gyermek olyan, mint egyetlen érzékszerv"- mondja Rudolf Steiner. Minden hat rá, ami felé árad. A mondókákhoz érintés, mozgás kapcsolódik, így fejlesztik testtudatát. Mivel az újszülött nem ismeri testének határait, és egynek hiszi azt édesanyjáéval, ezért a testrészek érintgetése, cirógatása, mozgatása segít neki abban, hogy megtanuljon anyjától és a külvilágtól elhatárolódni. Újszülöttként még passzív résztvevői a  játéknak, csak egy, másfél éves koruk körül kezdenek együttműködni, jelzik mit szeretnének játszani.

A ritmikus beszéd segíti a gyermekek beszédfejlődését, fejleszti ritmus és- egyensúlyérzéküket, és a koncentrációs képességüket is.

 

A televízió hatása a kisgyermekre!

Adós vagyok egy bejegyzéssel a tévénézésről. Azt már tudjuk, hogy a mesélt mesének milyen jótékony hatásai vannak  a kisgyermekre, lássuk ezzel szemben azt is, hogy a nézett mese milyen hatást gyakorol rá!

A gyermekeknek rengeteg feldolgozni valójuk van, amit a képek segítségével tudnak megtenni. Természetesen belső képekre van szüksége ahhoz, hogy rendbe tegye magában a  külvilág felől érkező összes ingert.
A kívülről, készen kapott képekhez nincs köze, feldolgozhatatlan információkkal árasztja el a gyermeket, nem kíván tőle semmi aktív tevékenységet, sőt még a belső képkészítést is blokkolja. Ezért van az, hogy sok szülő azt gondolja, hogy "de hát úgy érdekli, olyan lelkesen nézi, még pislantani is elfelejt". Persze, hogy nézi, hiszen a gyermekeknek nagy a kép-éhségük, de mint már írtam nekik a belső képekkel van dolguk. A tévénézéssel befogadni képesek a hatásokat, de nem tudnak belőlük újat alkotni. Míg a mesélt mesében a gyermek indulatai, szorongásai oldódnak saját fantáziavilágának segítségével, a tévén, dvd-n, stb. nézett mesék feldolgozhatatlan információkat tartalmaznak számukra, a bennük lévő indulatokat, agressziót nem képesek kezelni, azok felhalmozódnak. Ezért van az, hogy a legtöbb gyermek egy ilyen mese után kezelhetetlen. Több kutatás is bebizonyította már, hogy a manapság elterjedt hiperaktivitásnak bizony köze van  tévénézéshez.
Sokan javasolják, hogy ha tévét néz a gyermek, akkor a szülővel közösen tegye, hogy ha kérdése van kérdezhessen. Ezzel valóban csökkenthetjük a káros hatásait, hiszen ha beszél róla, már aktív résztvevővé válik, de a kapott képek olyan mélyen beleégnek, hogy azokból már nem tud a saját igényeihez mérten szelídebb képet készíteni.

Biztos mindannyiunknak volt már olyan élménye, hogy elolvasott egy jó könyvet, alig bírta letenni, aztán később elment, és megnézte a moziban, és rá sem ismert. Miért? Mert nincs két egyformán képzelő ember. Ahogy nincs két egyforma ujjlenyomat, úgy nincs két egyforma gondolat sem. A másik ember gondolatát csak úgy tudjuk magunkévá tenni, ha mi magunk újból elképzeljük. De a gyermek erre még nem képes, ezért óvakodjunk a kész képekkel való elárasztással.

Tudom, hogy nehéz a gyermekünket "eltiltani" a tévézéstől, hiszen a mi generációnk is azon nőtt fel, mégis itt vagyunk, egész normálisak lettünk...- gondolhatjuk. Azonban, hogy ma már tudjuk ezek káros hatásait, azt hiszem érdemes elgondolkodni a témán. Egyik napról a másikra nem fog menni, ha a gyermekünk nap mint nap eltölt egy bizonyos időt  a tv előtt. Kezdetben csökkentsük az időtartamot, aztán hagyjunk ki egy egy napot...De el tudok képzelni egy olyan döntést is, ha valaki rájön arra, mekkora kárt tesz gyermekében, hogy odaáll a csemete elé, és azt mondja neki: "mi mától nem nézünk tévét"! Persze akkor megint a szülőn a világ szeme, hogy milyen más -értelmes- tevékenységet kínál a gyermeknek helyette. Javaslom a közös játékot, kicsiknél az ölbeli játékokat, nagyon szeretik, biztos lehetünk benne, hogy egy idő után inkább ezt fogják kérni.


Azt gondolom, mindenki a saját hibáiból tanul, ne higgyétek, hogy én kivétel lennék! Gyermekeim születése előtt én is "tévé-függő" voltam. Gyakran ment csak úgy háttérzajnak miegymás. Aztán mikor Vendel megszületett már csak az Ő alvásideje alatt kapcsoltam be. Aztán 2 éves kora körül jött Apa, hogy ez a gyerek miért nem néz mesét? Kisvakond, Bogyó és Babóca, Kockásfülű nyúl, azok olyan cukik, és nem is hosszúak. Na gondoltam jól van, lássuk. Kezdetben az én egészséges gyermekem végig se nézte, amin persze a kedves szülő felháborodik.(Pedig milyen igaza van! A gyermekek tudják mire van szükségük, csak mi nem.) Aztán végignézte, kérte minden este, és ezzel egyenes arányban kezdett egyre többször felébredni éjszaka a lelkem. Azért eltelt egy kis idő mire eszünkbe jutott, hogy hoppá! lehet, hogy mégse kéne! Szépen elhagytuk, mi is inkább énekeltünk, Apával birkózás stb. És hosszú hosszú hetek, hónapok teltek el, mire ismét nyugodt éjszakái voltak. Természetesen nem minden gyermek reagál ilyen élesen a dolgokra, de tudjuk, hogy Vendel nekünk egy hatalmas tükröt tart, hogy jól lássuk benne, mi az amit elrontunk.
Sosem késő észrevenni, és jó döntést hozni!

Mese, mese, meskete...

 "Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, hogy semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat." (Einstein)

Aki kisgyermeket nevel, biztos nem kérdőjelezi meg a mese szükségességét, és jótékony hatását. Hétvégén voltam egy előadásom, ahol a mese erejéről, fontosságáról hallottam. Azt gondolom, hogy ezt mindenkinek hallani kellett volna, aki mesét olvas gyermekének. Tudjuk, hogy jó, de miért jó? Tudjuk, hogy a tv nem jó, de miért nem? Mitől jó egy mese? Hogyan "fejleszt"? Ezeket szeretném most röviden pontokba szedni, hiszen erről a témáról napokat lehetne értekezni és vitatkozni pro és kontra! 

Amikor mesélünk a gyermeknek, akkor a belső képalkotását, mondhatni kreativitását fejlesztjük. Neki kell képet alkotni azokból az érzésekből, érzetekből (és nem elsősorban a szavakból!!!) amiket mi közvetítünk számára egy egy mese segítségével. Sok szülő félve meséli azokat a történeteket, amelyben erőszakot, gyakran brutalitást vél felfedezni. Ezeket egyszerűen vagy nem is olvassák, vagy átköltik. Ez azonban hibás hozzáállás, hiszen csak mi, akik a képi világról ezer meg egy tudásunk van éljük meg ilyen durván, a gyermek, aki (a tvben nem látja hogyan ölik meg az egyik szereplőt) nem tudja ezt képekben elképzelni, érzi azonban, hogy itt most valami feszültség van. Csak annyit képzel el belőle amire neki szüksége van a benne amúgy is meglévő feszültségének oldására, és képzelete máris tovaszáll. A mesében mégis jó, ha a félelmek, a szorongás valamilyen formában testet ölt, (sárkány, boszorkány...) mert ennek segítségével könnyebben kezeli a gyermek saját belső félelmeit, amik a mese végén (ha jó mesét választunk) mindig feloldódnak.

Már százszor elmeséltem ugyanazt a mesét, de még mindig azt kéri!

Gondolom mindannyiunk életében előfordult már, hogy gyermekünk újra és újra ugyanazt a mesét szeretné hallani. Mi már rettentően unjuk, de javaslom mégse beszéljük le a gyermeket róla, inkább mi vegyünk erőt önmagunkon, ami nem könnyű de megéri! Miért is? Minél többször hall egy történetet a gyermek, annál biztosabban mozog a mese történetében, és mélyebben át tudja élni annak minden aspektusát. Mélyebben dolgozza fel azokat a képeket amiket elé tárunk, jobban oldódnak a feszültségek, szorongások, álmok, vágyak. Minél többször ismételjük a mesét, annál nagyobb annak én-erősítő hatása.

A mesék fontos ősi képeket hordoznak, amikkel a gyermek azonosulhat. Olyan viselkedésmintákat, erkölcsi, etikai és morális képeket adunk neki, amiket elvont fogalmak szintjén, szavakkal nem tudunk feléjük közvetíteni. Olyan jelenségeket tehet magáévá a gyermek, amivel életében jól boldogulhat. Gondolok itt a "jó elnyeri méltó jutalmát", "jó tett helyébe jót várj", és megláttatja a gyermekkel, hogy mindenre képes lehet, csak akarnia kell. Ezért is lenne jó nekünk is ilyen gyermekinek maradni, hogy higgyük el újra és újra, hogy a világ alapvetően jó (vagy olyan amilyenné mi tesszük), hogy vannak segítőink az életben, akárcsak a mesehősöknek, hogy minden helyzetünkből van kiút ha akarjuk!

Mikortól meséljek, és mit?

Születéstől kezdve! Tovább megyek: magzatként! Az újszülött (és a magzat) persze nem érti a szavakat, de érzi édesanyja, édesapja jelenlétét, ölelő karját, hallja hangja megnyugtató zenéjét. Ez örömet okoz neki.

Ahogy nő a gyermek, másfél éves kora körül már jól érti a nyelvet, és rettentően hálásak a fejből mesélt, saját történeteiért. Meséljük el mi történt vele egy nap.Akár úgy is, hogy vele történt, akár más személlyel, egy másik kislánnyal stb. Nem hosszan, 3-5 percben.

Később jöhetnek a könyvekben szereplő történetek más gyermekekről, ezekkel is szívesen azonosulnak a gyerekek, hiszen velük is megtörténnek a dolgok. Mikor Vendel volt kicsit több mint másfél éves, akkor került elő nálunk egy két "Kippkopp" mese. Emőke akkor már a pocakomban volt, 20 hónap van köztük. Állandó jelleggel napi 3szor a "Kippkopp gyerekei"-t kellett mesélnem. Közvetlenül  a szülés előtt a "Kippkopp hol vagy?"-ot, amiben Kippkopp eltűnik, de visszajön! Tudom, hogy ezekben a történetekben találta meg az akkor őt foglalkoztató szorongásainak feloldását.

Ezzel párhuzamosan mesélhetünk állatmeséket, állatos történeteket, óvodáskorhoz közel kezdhetünk rövidebb népmeséket, de a nagy tündérmesékkel vájunk még néhány évet. Természetesen semmi kárt nem teszünk gyermekünkben, ha mondjuk három évesen végighallgatja a nagy testvérnek mesélt Csipkerózsikát, hiszen tudjuk, úgyis annyit dolgoz fel belőle, amennyire az adott élethelyzetéhez szüksége van.

A mese az ősbizalom élményét erősíti meg, azt, hogy jó a világ, jó volt ide megszületni. És mi mást is szeretnénk gyermekünknek, minthogy ezt megérezze. Meséljünk hát!

(A miért ne tévézzünkről a következő bejegyzésben olvashatsz!)

Élet egy házi kedvenccel

A háziállatok minden kétséget kizárólag jó hatással vannak a felnövekvő gyermekekre. Olyan dolgokat tanulnak meg általuk amikre nagy szükségük lesz az életben.
Talán legfontosabb a felelősségvállalás egy másik élőlényért. Már az egészen picik is tudnak nagyon finom mozdulatokkal, szeretettel és türelemmel fordulni bármilyen állat iránt, ha tőlünk felnőttektől ezt a mintát látják, ezt sajátíthatják el. Szívesen gondozzák őket, látják el ők  a mindennapi teendőket. Ezek által olyan tapasztalatokra tesznek szert, ami elkíséri őket egy életen át. A mi gyerekeink egy nyuszit babusgatnak nagy szeretettel, a minap "odáig fajultak"  a dolgok, hogy Vendel kérte, hadd takarítsa ki Ő a ketrecet.  Kicsit féltem mi lesz belőle, de kötélnek álltam. Természetesen mindent úgy csinált ahogy tőlem látta, persze kicsit több kosszal járt, de ezen szemet kell tudni hunyni.

Miután elkészült a tiszta ketrec a nyuszinak, ellátta ennivalóval, és boldogan közölte vele, hogy most már bemehet ha akar. Persze nem akart, így még egy jót tudtak együtt játszani.
Ahhoz, hogy ilyen, és ehhez hasonló szeretetteljes kapcsolat alakuljon ki  a gyermek és az állat között, a szülőnek nagyon nagy szerepe van a példaadással. Minél kisebb egy gyermek, annál inkább. Hiszen ha elhanyagoljuk az állatot, minden a visszáján sül el, nem tesz jót sem az állatnak, de gyermek egészséges fejlődését nézve sem hasznos.
Az a szeretetteljes kapcsolat ami kialakul a gyermek és az állat között, erősíti  a kicsik önbizalmát, nem verbális kommunikációjának fejődését, növeli együtt érző képességét.
Mivel azonban elsősorban a mi felelősségünk egy házi kedvenc, nekünk kell mérlegelnünk bele fér e jelenlegi életünkbe, lakás- és kert körülményeinkbe.

Boldog gyermek: Várandósság hónapjai

Boldog gyermek: Várandósság hónapjai: 2013. Április 08. , Hétfő A Dúláról   Már az első gyermekemet várva foglalkoztatott az a gondolat, hogy dúlát hívjak segítségül a va...