Mese, mese, meskete...

 "Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, hogy semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat." (Einstein)

Aki kisgyermeket nevel, biztos nem kérdőjelezi meg a mese szükségességét, és jótékony hatását. Hétvégén voltam egy előadásom, ahol a mese erejéről, fontosságáról hallottam. Azt gondolom, hogy ezt mindenkinek hallani kellett volna, aki mesét olvas gyermekének. Tudjuk, hogy jó, de miért jó? Tudjuk, hogy a tv nem jó, de miért nem? Mitől jó egy mese? Hogyan "fejleszt"? Ezeket szeretném most röviden pontokba szedni, hiszen erről a témáról napokat lehetne értekezni és vitatkozni pro és kontra! 

Amikor mesélünk a gyermeknek, akkor a belső képalkotását, mondhatni kreativitását fejlesztjük. Neki kell képet alkotni azokból az érzésekből, érzetekből (és nem elsősorban a szavakból!!!) amiket mi közvetítünk számára egy egy mese segítségével. Sok szülő félve meséli azokat a történeteket, amelyben erőszakot, gyakran brutalitást vél felfedezni. Ezeket egyszerűen vagy nem is olvassák, vagy átköltik. Ez azonban hibás hozzáállás, hiszen csak mi, akik a képi világról ezer meg egy tudásunk van éljük meg ilyen durván, a gyermek, aki (a tvben nem látja hogyan ölik meg az egyik szereplőt) nem tudja ezt képekben elképzelni, érzi azonban, hogy itt most valami feszültség van. Csak annyit képzel el belőle amire neki szüksége van a benne amúgy is meglévő feszültségének oldására, és képzelete máris tovaszáll. A mesében mégis jó, ha a félelmek, a szorongás valamilyen formában testet ölt, (sárkány, boszorkány...) mert ennek segítségével könnyebben kezeli a gyermek saját belső félelmeit, amik a mese végén (ha jó mesét választunk) mindig feloldódnak.

Már százszor elmeséltem ugyanazt a mesét, de még mindig azt kéri!

Gondolom mindannyiunk életében előfordult már, hogy gyermekünk újra és újra ugyanazt a mesét szeretné hallani. Mi már rettentően unjuk, de javaslom mégse beszéljük le a gyermeket róla, inkább mi vegyünk erőt önmagunkon, ami nem könnyű de megéri! Miért is? Minél többször hall egy történetet a gyermek, annál biztosabban mozog a mese történetében, és mélyebben át tudja élni annak minden aspektusát. Mélyebben dolgozza fel azokat a képeket amiket elé tárunk, jobban oldódnak a feszültségek, szorongások, álmok, vágyak. Minél többször ismételjük a mesét, annál nagyobb annak én-erősítő hatása.

A mesék fontos ősi képeket hordoznak, amikkel a gyermek azonosulhat. Olyan viselkedésmintákat, erkölcsi, etikai és morális képeket adunk neki, amiket elvont fogalmak szintjén, szavakkal nem tudunk feléjük közvetíteni. Olyan jelenségeket tehet magáévá a gyermek, amivel életében jól boldogulhat. Gondolok itt a "jó elnyeri méltó jutalmát", "jó tett helyébe jót várj", és megláttatja a gyermekkel, hogy mindenre képes lehet, csak akarnia kell. Ezért is lenne jó nekünk is ilyen gyermekinek maradni, hogy higgyük el újra és újra, hogy a világ alapvetően jó (vagy olyan amilyenné mi tesszük), hogy vannak segítőink az életben, akárcsak a mesehősöknek, hogy minden helyzetünkből van kiút ha akarjuk!

Mikortól meséljek, és mit?

Születéstől kezdve! Tovább megyek: magzatként! Az újszülött (és a magzat) persze nem érti a szavakat, de érzi édesanyja, édesapja jelenlétét, ölelő karját, hallja hangja megnyugtató zenéjét. Ez örömet okoz neki.

Ahogy nő a gyermek, másfél éves kora körül már jól érti a nyelvet, és rettentően hálásak a fejből mesélt, saját történeteiért. Meséljük el mi történt vele egy nap.Akár úgy is, hogy vele történt, akár más személlyel, egy másik kislánnyal stb. Nem hosszan, 3-5 percben.

Később jöhetnek a könyvekben szereplő történetek más gyermekekről, ezekkel is szívesen azonosulnak a gyerekek, hiszen velük is megtörténnek a dolgok. Mikor Vendel volt kicsit több mint másfél éves, akkor került elő nálunk egy két "Kippkopp" mese. Emőke akkor már a pocakomban volt, 20 hónap van köztük. Állandó jelleggel napi 3szor a "Kippkopp gyerekei"-t kellett mesélnem. Közvetlenül  a szülés előtt a "Kippkopp hol vagy?"-ot, amiben Kippkopp eltűnik, de visszajön! Tudom, hogy ezekben a történetekben találta meg az akkor őt foglalkoztató szorongásainak feloldását.

Ezzel párhuzamosan mesélhetünk állatmeséket, állatos történeteket, óvodáskorhoz közel kezdhetünk rövidebb népmeséket, de a nagy tündérmesékkel vájunk még néhány évet. Természetesen semmi kárt nem teszünk gyermekünkben, ha mondjuk három évesen végighallgatja a nagy testvérnek mesélt Csipkerózsikát, hiszen tudjuk, úgyis annyit dolgoz fel belőle, amennyire az adott élethelyzetéhez szüksége van.

A mese az ősbizalom élményét erősíti meg, azt, hogy jó a világ, jó volt ide megszületni. És mi mást is szeretnénk gyermekünknek, minthogy ezt megérezze. Meséljünk hát!

(A miért ne tévézzünkről a következő bejegyzésben olvashatsz!)