A dacoló gyermek

Két-három éves korban a dac olyan gyakori, hogy ezt az időszakot dackorszaknak is szokták nevezni.

Ezt azt hiszem egyetlen kisgyermeket nevelő szülő sem vitatja. Vajon el lehet e kerülni? Ha mégsem,mi a helyes (vagy annak vélt) reakció a szülő részéről? Mit él át a gyermek ilyenkor? És mire jó?
Nem könnyű kérdések ezek, és sok fejtörést okoznak nekünk. Ezért, és 3 éves gyermekem mai kirohanásán felbuzdulva szedem össze gondolataimat erről a koránt sem egyszerű témáról.

Sokan nem is foglalkoznak vele, legyintenek, dackorszak! Én mégis azt hiszem több van emögött.

Egyrészről a nevelésben rejlenek ennek okai: a túl tág és a túl szűk határok sem tesznek jót a gyermeknek. Kellenek a korlátok, hiszen azok kapaszkodók a gyermek számára, ezek adják azt a hátteret amiben biztonságban mozoghat. Nem véletlenül tesznek a hidak oldalára sem korlátot (milyen szép is a magyar nyelv!)! Mennyivel több baleset lenne, ha azok nem lennének! Sokan szerintem át sem mernénk menni rajta, nem éreznénk magunkat biztonságban. Valahogy így érezhetik a kisgyermekek is magukat a mi felnőtt világunkban. A mi dolgunk, hogy megadjuk nekik azt a biztonságot jelentő határt, amiben felnőhetnek! És ez nagyon nehéz, hiszen állandó következetességet igényel, akkor is amikor fáradtak vagyunk, ha rossz napunk van, akkor is ha hétvége van stb. Ezzel mindig dolgunk van, persze az a legjobb, ha az elejétől kitűzzük és tartjuk is az irányelveket, de szerintem akkor sem kerülhető el teljes mértékben a dac. Mindig akad egy kis rés a pajzson, amit ezek a kis eleven emberpalánták kifigyelnek, és lecsapnak! :)


Másrészről nem figyelmen kívül hagyható az a tény sem, hogy ez az a kor egy gyermek életében, amikor kezd öntudatra ébredni, akaratereje kibontakozóban van. Próbálgatják kivel mit, és milyen eszközökkel érhetnek el. Így van ez rendjén, hiszen mi felnőttek is ugyan így cselekszünk, ha bekerülünk egy új közösségbe. Megkeressük azokat a módszereket amelyekkel elérhetünk valamit. (Jobb esetben mi már nem állunk neki hisztizni, ha akaratunk nem teljesül, de gondoljunk csak bele, milyen dühösek tudunk lenni ilyenkor!)
A kicsiknek a család az a hely, ahol akaratukat próbálgathatják. Ha ezt a teret túl szűkre szabjuk (mindent rögtön megtiltunk), egy egészséges akarattal megáldott gyermek kiköveteli magának. Ő tanulni akar, kipróbálni  magát helyzetekben. Ha túl tág határokat hagyunk csemetén bimbódzó erejének, és mindent megengedünk neki, akkor saját testi (és lelki) épségét kockáztatjuk. Rövid távon könnyebb persze ráhagyni a gyerekre a dolgot, csak hogy ne hozzon minket kellemetlen helyzetbe (nem akarunk hisztit a boltba), de miután itt sem kapott megálljt, következő esetben tovább megy, mindig többet és többet követel, hiszen Ő keresi azt a pontot, ahol jön a korlát ami megtartja! És ebből az ördögi körből nem könnyű kimászni, és kivezetni a gyermeket. Persze nem lehetetlen, de sok türelem és megértés kell hozzá.

Ha csemeténkből előtört a dac, legjobb amit tehetünk hogy elkezdünk magunkban számolni, és veszünk néhány mély levegőt. Én legalábbis ezt szoktam, így legalább a kezdeti mérge elszáll az embernek,(ha nem, kapásból leordítod a gyerek fejét, valljuk be, ilyen is előfordul) és van néhány másodperce mérlegelni és átgondolni a helyzetét.
Sokat segíthet, ha békén hagyjuk a gyereket, beküldjük a szobájába, persze nem dühösen, hanem megértően, hogy "te most fáradt vagy, pihenj csak le egy kicsit"! Néha sokat tud segíteni, máskor haszontalan. Működhet a gyermek figyelmének elterelése is, valami olyan tevékenység, amivel megállítjuk a dacot. Elkezdjük rendezgetni a szobájában a játékokat, nem szólva és nem nézve a gyerekre - jókedvűen. A gyerekben felébred a kíváncsiság és jó esetben elfelejti dühét, és szívesen csatlakozik hozzánk.
Az a cél, hogy rájöjjünk, mi váltotta ki a dacot, ami azonban igen nehéz az adott pillanatban, mert mi sem látunk ilyenkor tisztán, de sokat segíthet ha később átgondoljuk a történteket. Valamint, hogy a dacból ne a gyerek kerüljön ki győztesen, hanem mi, de ezt úgy érjük el, hogy ne törjük meg hanem önszántából cselekedjen helyesen.

És szeretgessük, öleljük, bár tudom, hogy ezek után a viták után ez nem mindig könnyű, de ezzel magunkban és gyermekünkben is elsimítjuk a feszültséget.

Sok erőt, és kitartást hozzá!
(Amennyiben konkrét kérdésed lenne tedd fel bátran, megpróbálok segíteni!)